Unalmas, szürke hétfő. A sétálóutca macskakövei lanyhán kúsznak el az ember talpa alatt. Leszegett tekintettel bandukolok, s reflexszerűen kerülöm ki a tömeget. Agyamban még a hétvége zakatol. A zene dübörgése, a testek hullámzása, az izmok feszülése, az arcok csillogása a sötétkék fényben, mind-mind egyetlen élménnyé olvad, de ahogy tisztul a fejem, egyre halványul az érzés. Felemelem a tekintetem és letüdőzöm a friss, délelőtti levegőt. - Szia! Szétnézek. Körülöttem mindenütt emberek, de sehol egy ismerős. Körbeszalad a tekintetem az arcokon, de nem találja szembe magát senkivel. Nem is tűnik úgy, hogy bárki figyelne rám. Biztos nem én voltam az, akinek az üdvözlést szánták. Visszazuhanva a tisztuló világomba lépkedek tovább. - Hogy s mint? Ismét megtorpanok. Újra végigböngészem az arcokat, de senki ügyet sem vet a zavaromra. Érdektelenül mennek el mellettem az emberek, s csupán egy fenék mosolyog rám, ahogy tovahalad előttem. Rámeredek. Te voltál? Válasz helyett egy újabb kérdés érkezik: - Bevállalnál?

Nagyon formás egy hátsó. Ráhibázott: hátsó gondolataim támadnak miatta rögvest. S milyen szemtelen! Pimaszul incselkedik velem! Koptatott kék farmerben van, ami szépen megfeszül rajta, s a szöveten a koptatástól halványuló-erosödő szín márványos hatást kelt. Olyan kemény lehet ez a segg, mint a kő! Ógörög sportolók szobrainak volt ilyen csodásan domboruló feneke.

- Nem érünk rá! - pillant fel gazdájára, akinek csak a tarkóját láthatom, meg az arányos testét. Igen! Nem csoda, hogy így nézel ki, látszik, hogy törődnek veled. Na, várj csak! Nem menekülsz meg ilyen könnyen előlem. Felgyorsítom lépteim, s az emberekbe ütközöm, amikor előzni szeretném őket. Csak nehogy szem elől tévesszem! Mérges szemvillantásokkal mérnek végig a járókelők, de ügyet sem vetek rájuk, széles mosollyal kérek mindenkitől elnézést. A kis piszok meg úgy tesz, mintha már elfelejtett volna. Unott arccal néz bele a világba és csak bámul vissza rám, mintha nem is ő lett volna, aki az előbb leszólított. Egy jelzőlámpánál érem be.

- Mit akarsz? - kérdezi, s tényleg nem tudok mit mondani. Csak nézni, nyögöm ki. Pedig mennyire tudom, hogy mit is akarnék! Két tenyérbe fogni és keményen megmarkolni! Végigsímítani, hogy izmainak minden kis rezdülését érezzem! Ágyékomhoz szorítani, hogy bőröm átvegye testének melegét! De mit szólna hozzá a gazdája? A srácra pillantok. Észreveszi, hogy a válla fölött fürkészem az arcát, s rám néz. Zavartan fordítom el a fejem. Nagyon helyes a fiú. Férfias arcélek, de mégis gyengéd tekintet. Nagy barna, enyhén mosolygós szemek, fölötte sűrű szemöldök, s hasonlóan sűrű, sötétbarna, zselézett haj.

- Hát, ezek lennénk mi! - állapítja meg büszkén a segg, megmentve a helyzetet, miáltal a figyelmet ismét magára tereli. A lámpa zöldre vált, a srác megindul, s a fenekén a nadrág ráncai minden lépésnél jobbra-balra játszanak, mint a fecsegő ajkak, amelyek csak nem akarnak elhallgatni.

Egy picit lemaradok, két-három lépést tartva hallgatom ahogy csacsog. Így együtt láthatom a formás lábakat, amelyek tartják, látom magát a feneket és a belőle kinövő karcsú testet, amelyet egy barna bőrdzseki borít. - Szerinted milyen vagyok? Sima vagy netalán szőrös? Sápadt lehetek vagy napbarnított? Talán enyhén szőrös, s az ilyen hetyke kis fenekek nem olyan szégyenlősek, hogy a strandon fürdőgatya mögé bújjanak. A naptej végigfolyik a gömbölyded formákon, mint ahogy beteljesülés után az anyag csöpög le a barázdákba. Egy-egy szőrszál néhol felfogja a folyadékot, de egy gondos kéz egyenletesen elsímítja a bőrön a napozószert, hogy a felhevült pórusok magukba ihassák. A tenger sós vize fölött lebegő nap sugara megcsillan a homokban hasaló, barnuló fenéken.

Egy sárga villamos gördül be a megállóba. A srác felkapaszkodik a középső ajtón. Ahogy fellép a járműre, fenekén a nadrág ránca még egy utolsó búcsút int. Hát ennyi volt?! Öt perc és néhány száz méter? Gyorsan felugrok még a hátsó ajtón, pedig már csörögve figyelmeztet, hogy zárul és a tömegben a jármű közepére tolakodom. Semmi másra nem tudok gondolni. A cég, a főnök, a meló? Nem érdekel! Majd beteget jelentek!

A fiú az ajtó közelében állva kapaszkodik. Mögéje furakodom. Érzem válla fölött a dzsekije bőrének szagát, de érzem alóla a meleg parfümillatot is, amit a teste áraszt. A villamos gyorsít, majd fékez. Együtt lendül meg a testünk előre, majd hátra, miközben megfeszítjük az izmainkat, hogy talpon maradjunk. Ismét előre lendülünk és megint hátra. A mozgásunk ritmikus. Egyazon ütemre mozdulunk, a testünk szinte eggyé forrt. Mint ahogyan a viharban hullámzik az erdő. Térdem az ő térdének a hajlatában van, a lábam a combjának feszül. Ágyékomba szinte belésüpped a feneke, a hasamat pedig erőteljesen a derekának nyomom. Mellkasomon támaszkodik a háta, az arcom viszont a nyakába borul... Úgy érzem, megállt az idő, pedig a jármű tovább zörög velünk.

- Mi itt leszállunk! - szólal meg a segg, s kibontakozik testem öleléséből. A tömeggel együtt hömpölygök le én is a villamosról a srác után. Határozott léptekkel indul meg a közeli bevásárlóközpont felé.

- Akarom őt! - hallom a hangot lentről. A hűvös levegő ellenére gyorsan levetem a felső pólóm, s a karomra hajtva magam elé fogom, hogy eltakarjam a nadrágomból kiabáló dudort. Csak az emberek szeme elől tudom eltakarni őt magát, ő így, a takaró alól is mindent lát. Látja a feneket, amely úgy tátong előtte, mint egy ismeretlen barlang, amely felfedezőre vár. Csak egy pici lyuk, amely azonban hosszú és mély járatot rejt. Szemérmesen szűk az eleje, amelyen alig tud bejutni a vándor, hogy bent megpihenjék egy kissé. Centiről centire tudja csak befelé préselni a testét. Halad befelé egy picit, majd megáll egy pillanatra, azután újból nekilendül. Visszakúszik egy csöppet, majd nagyobb lendületet véve jut előbbre. Ismét kiljebb csúszik, majd újból be. És így, ki-be járva halad a cél felé. Minden porcikáját átjárja a meleg, kellemes borzongás fut végig rajta, s a zajos zihálása közepette egy másodpercre még a lélegzete is elakad, amikor testét megfeszíti a gyönyör. A fenék is merengve ábrándozik. Lehet, hogy ők szó nélkül is megértik egymást, és képesek olvasni a másik gondolatait.

Ilyen ábrándos arckifejezéssel tűnik el szemem elől a far, ahogy a gazdája beviszi előttem az áruház forgóajtaján. Pár pillanat múlva már bent vagyok én is, de akkor már a mozgólépcsőről füttyent felém. Gyors léptekkel eredek a nyomukba, s néhány lépcsőfokot még fel is lépek, hogy ott állhassak közvetlenül alatta. Sóvárgóan nézek fel rá, ő pedig méltóságteljesen, szó nélkül tekint le rám. Úgy, ahogy uralkodó nézi a porban térdeplő szolgáját. Igen, a rabod vagyok! Rabod vagyok és rendelkezz velem! Tégy velem, ó, Fenék, amit akarsz! Csak engedd meg, hogy megcsókoljalak! Hogy földön térdelve hozzád érinthessem az ajkam! Hogy csókot lehelhessek sima bőrödre! Hogy kezemmel szétfeszítve orcáid, megláthassam a barázdád! Hogy utat engedve nyelvem hegyének, felkutathassam a rejtett rózsád! Hogy a rózsa szirmait átkutatva felleljek minden harmatcseppet, hogy azokkal oltsam elviselhetetlen szomjamat!

A fiú fölér az emeletre, lelép a mozgólépcsőről, majd utánuk én is. - Mi lassan megérkezünk - közli a segg, s a srác befordul az egyik üzletbe, amelynek kirakatában farmernadrágok sorakoznak különféle próbababákon. Nem merek utánuk menni, már nagyon gyanús lenne. Kintről, az üvegen keresztül figyelem, hogy mi történik bent. A srác eléggé határozott. Tudja mit akar. Az elárúsítónő a kezébe nyom egy sötét színű farmert, a pasi pedig csakhamar eltűnik a próbafülkében, s behúzza maga után a függönyt. Csak most merek az üzletbe bemenni. - Csupán szét szeretnék nézni – mondom a kereskedő érdeklődésére, s a kiállított árú minőségét tapintgatva jutok a fülke közelébe. A függöny oldalt nem ér egészen a kabin falához, a résen viszonylag jól be lehet látni. A fiú éppen e pillanatban tolja le magáról a saját nadrágját: kissé előre hajol, a fenekét kidülleszti. Ott áll előttem a segg, egy szál kék szinű, alig-valami gatyában! - Szia! -integet ki a függöny mögül és máris eltűnik az új farmerben. Nagyon jól áll rajta az új holmi is. Hát, igen! Tökéletes a formája.A srác is fordul egyet-kettőt a tükör előtt, hogy szemügyre vegye magát benne, s közben a tükörképen találkozik egymással a tekintetünk.

Elvörösödök. Gyorsan a kezembe kapom az egyik nadrágot, mintha csak jobban szemügyre szeretném venni. A fiú csakhamar kilép a fülkéből. Az arcán elégedettség tükröződik, de hasonló ábrázatot vág a feneke is.

- Megfelel - mondja az elárusító hölgynek, miközben a dzsekije belső zsebéből előhalássza a pénztárcáját, én meg csak zavarodottan babrálok a farmerek között.

- Az a másik fazon, amit kerestem, tehát csak holnap érkezik meg? - kérdi a nőtől, aki bólint, miközben a nadrágot egy reklámszatyorba csúsztatja.

- Akkor holnap ugyanekkor ugyanitt! - mondja a fiú jó hangosan, majd kifelé menet megáll előttem egy pillanatra és rám mosolyog.

- Viszlát, pajti! - kiállt vissza vidáman az ajtóból a segg, s még kacsint egyet, ahogy a fordulóban eltűnik a szemem elől.

Már nyoma sincs az arcomon a pírnek. Sőt, a fejemet csóválva nevetek! Ez megtörténhetett velem? Nem hiszem el! Az elárusítónő értetlenkedve néz rám. Semmit sem ért. Az órámra pillantok. Alig egy órát kések az irodából. Majd délután behozom a lemaradást, sőt, előre is dolgozok! Holnap ugyanekkor ugyanitt! Már alig várom.

A munkahelyemen a szokásos hétfői hangulat. Csak lassan indul az élet. Bekukkantok a szomszédos irodába is a kedvenc munkatársamhoz. Már régóta belé vagyok esve, de reménytelenül. Egyedül van, észre sem vesz. Az íróasztala fölé hajolva keres valamit. Az ingujja felgyűrve, nadrágja ma is élére vasalva.

- Szervusz, gyere be! - hallom, de nem az ő hangja szól.

Elhűlve nézek szét. A feneke felém kacsint. Elmosolyodok.

- Hohó! Akkor most itt leülünk egy kicsit!

Enryboy