Folytatás az előző oldalról

 

Már valamikor nyár eleje volt, s a társaság azt tervezte, hogy valamelyik hétvégén elugrunk a szomszéd település erdejébe sátorozni, de néhányszor meghiúsította az elképzelést az eső. Azon a vasárnap reggelen azonban verőfényesen sütött a nap, s jó meleg volt. Az egyik, hétvégén is nyitva tartó ABC előtt volt a gyülekező, s nagyon kellett sietnem, mert egy picit elaludtam. Féltem, hogy majd zsörtölődni fog, mert utálja, ha késnek, bezzeg ő maga rendszerint minden megbeszélt találkára öt-tíz perces késéssel fut be. Már ott volt a két kocsi a parkolóban. Az autó motorháztetején ült félig, s kinyújtott, keresztbe rakott lábával támaszkodott a földön. Ugyancsak keresztbe kulcsolta a kezét is. Kopottas kék farmer volt rajta, nem szűk, de szépen simult a testéhez, meg egy fehér izompóló, és egy sötét napszemüveg, amit feltolt a hajába. Olyan volt ahogy a kocsin ült, mint a romantikus filmekben a főszerepet játszó srác. "Gyere, barátom, gyere!"-kiálltotta, de semmi más megjegyzése nem volt a késésem miatt. Belevágtuk magunkat a járgányba, s a szokásos poénkodás közepette repesztettünk a szomszédos faluba.

Az erdőben kerestünk egy szép tisztást. Más piknikezők nem voltak, köszönve annak, hogy előző este még nagyon lógott az eső lába. Kipakoltunk mindent. Az egyik takarót magához vette, s odaintett engem és "Kevin" barátunkat, hogy tartsuk előtte. Egy tornanacira akarta ugyanis cserélni az alsógatyáját, de mivel csajok is voltak a társaságban, erőt vett rajta a szégyenlősség, a közeli bokorig viszont lustált elsétálni. A takaró mögött aztán levetette a nadrágját, letolta a gatyáját, s gyorsan felhúzta a másikat. Én persze nem hagyhattam ki az alkalmat. Fél szemmel lepislantottam a fenekére. Mivel jól megválasztott farmerokat hordott, s azok gyönyörűen kirajzolták a formáját, már százszor magam elé képzeltem a seggét, de élőben a látvány mindent felülmúlt! Sajnos nem nagyon vizslathattam sokáig, gyanús lett volna, meg ő is gyors volt, úgyhogy csak egy nagyot nyeltem. Mindenki megkapta azután a feladatát. Voltak akik a sátrakat állították fel, a csajok a húst kezdték darabolni, mi a tűzhely helyét jelöltük ki, s szúrtuk le a bogrács lábait, aztán meg gallyat kezdtünk gyűjteni. Fél óra múlva már lobogott a tűz, s persze ő ragaszkodott ahhoz, hogy ő legyen a mesterszakács. A segédje meg Kevin. A két gurman nagyon jól megértette egymást, én meg mivel csak ott kuktáskodtam és legfeljebb kukáskodtam volna, a többiekhez vonultam, akik a száraz reggeli előtt/után/közben már javában iszogattak valami jóféle pálinkát. Kis féltékenységgel a szivemben pislogtam feléjük a sátor elől, hogy van valami, amiben ők jól megértik egymást, én meg a számukra ebben sem vagyok partner. Ültek a bogrács mellett, iszogattak, beszélgettek, néha a tűzre is raktak. Váltig azt hangoztatták, hogy lassan kell, hogy főljön a hús, mert csak úgy jön ki a valódi íze. Jóval el is múlt dél, mire a többiek elégedetlenkedéseit megunva kijelentették, hogy az ebéd elkészült. Kopogó szemmel szedtük meg tányérainkat. Őszinte legyek? Ettem már jobbat is, de akkor a tíz ujjamat megnyaltam utána, hisz az ételt ŐK készítették.

Ebéd után elnyúltunk a takarón. Csak kettőt hoztunk magunkkal, egy srác otthon felejtette, amit megígért. Hogy mindenki elférjen, szó szerint egymás hegyén-hátán kellett feküdnünk. Mivel csak három lány volt, a többi meg fiú, őket hamar közrefogták. Egymás hátát használtuk párnának. Minő véletlen! Nekem ő jutott. Hasra feküdt, én meg hanyatt, hozzá képest valahogy merőlegesen, úgy, hogy a derekán pihentethettem a fejem. S azután már csak alig kellett egy picit forgolódnom, hogy a feneke legyen a puha vánkosom! Az idők végezetéig úgy tudtam volna maradni, hittem én, de a gatyámban nagy mocorgás támadt nemsokára, úgyhogy nekem is csakhamar le kellett hasalnom mellé.

Délután jött egy kis röplabdázás, majd amikor néhányan kifáradtak, s már nem volt ki a csapat, tollaslabdával folytatták a mozgást azok, akik még bírták szusszal. Végül mindenki ismét a takarókon kötött ki. Előkerült a kártya, "Kevin" meg szokása szerint formában volt, s a csajokat döntögette le sorba-sorba. "Kinek van kedve körbejárni az erdőt?" - kérdezte egyszercsak Zsolt szétnézve a társaságon. Az ötletért senki sem lelkesedett - rajtam kívül. Ketten indultunk hát el. Meleg volt, s ahogy szó nélkül sétáltunk egymás mellett az erdei úton, éreztem, hogy valami van a levegőben, valami most történni fog. Nem tudtam, hogy a dolog, hogyan következik majd be, azt mondja-e, hogy kedvel vagy azt, hogy szeret, de olyan érzésem volt, hogy most jön el majd az a pillanat, amikor a korábbi jelzéseimre választ kapok! Megnéztünk valami irtózatosan magas fákat, láttunk ugráló mókusokat, megmásztunk kidőlt fatörzseket - de nem történt semmi! "Gyerünk vissza!"-mondta váratlanul Zsolt. Akkor nekem még nem volt kedvem visszamenni, de a pillanat varázsa azon nyomban összetört. Ugyanúgy szó nélkül bandukoltunk vissza az úton, ahogyan eddig jöttünk.

A táborban a többiek még mindig a takarón hevertek. Nemsokára ismét tűzgyújtás következett, hogy parázs fölé kerülhessenek a nyársak. Közben lassan besötétedett, s mindenkin hatalmas jókedv lett úrrá. Teli torokból kezdtük üvölteni azokat a dalokat, amik éppen az eszünkbe jutottak, s nagyon jól éreztük magunkat. Akkor nem tudtam, hogy mi is történt velünk azon a délután, a dolgok hátterére csak jóval később jöttem rá.

Az erdei piknik után valahogy megváltoztak a dolgok. A "Zsolttal" való séta közben azt hittem, hogy végre történni fog valami, s hogy mégsem, az csalódással töltött el. Ez a csalódás nemcsak a szomorúságomban nyilvánult meg, hanem egyféle kiábrándultságban is. Mint amikor egy sportoló hiába készül a versenyre hónapokon át, mégsem állhat a dobogóra. De éppen ilyen csalódott volt Zsolt is, aminek az okát nem tudtam, de mivel olyan "mindenmindegy" hangulatom volt s próbáltam magamba zárkózni, nem kerestem a választ a miértekre. Azt azért éreztem, hogy egy picit mintha Zsolt és Kevin közt is lenne feszültség, pontosabban csak Zsolt viselkedett máshogyan.

Jöttek azonban a dolgos hétköznapok, amelyek gyógyírként hatottak zavaros lelkemre. Sikerült letisztáznom magamban, hogy mégha barátságnál nem is lehet több, akkor sem kell felrúgni a kapcsolatot, hisz Zsolt egyébként olyan ember, akire mindenkor lehet számítani. Nem gondoltam tehát többet rá másként, csak mint barátra, s így valahogy működött is a dolog. Kis társaságunk továbbra is gyakran összejárt, hétvégeken maradtak a bulik. S ez nagyon is jó volt még egy-két hónapig. Nagyjából addig, amíg Kevin valamikor augusztusban meg nem ismerte a barátnőjét. Egyszer aztán, amikor Kevinnél affelől érdeklődtem, hogy hová is menjünk majd péntek este, nagy megdöbbenésemre azt mondta, hogy ő többé nem akar oda menni, ahová Zsolt is! Csak néztem, mint a moziban... Mondjuk, néhány héttel azelőtt, még a féltékenykedő korszakomban, egy ilyen bejelentés örömet is okozott volna, de most nem tudtam hová rakni mindezt. Próbáltam nem túl komolyan venni a szavait, s tréfával oldani a helyzetet, hogy lárifári, majd este mindketten eljöttök hozzám, s egy üveg pia mellett mindent megbeszélünk. Nagyjából egy hónappal korábban, amikor én csaptam valamin össze Zsolttal, Kevin cipelt el magával Zsolthoz, ahol kibékített bennünket, s most én is az ő példáját akartam követni. Ő azonban nyomatékosította, hogy többé nem tekinti barátjának Zsoltot, mert nem olyan ember, mint akinek hitte! Ekkor kezdtem érezni, hogy komoly a dolog. Kérdeztem, hogy mi történt, de Kevin csak zavaros félmondatokat mondott, tudtam, hogy mellébeszél. Azt hittem, hogy a barátnője miatt féltékeny Zsoltra (a lánynak szerintem mindig is tetszett Zsolt). Mivel nem tágítottam, s ő már kezdte unni a faggatózást, hirtelen megnyílt, de egy-két mondat után ugyanolyan hirtelen el is hallgatott. Nem tudnám pontosan idézni a szavait, ezért nem is próbálkozom meg vele. Tulajdonképpen mondattöredékek voltak ezek, amelyeket azonban én burkolt célzásoknak éreztem. A lényeg, hogy Zsolt nem az volt, akinek hitte. Csak jóval később sikerült összeraknom a mozaikokat. Azt hiszem, hogy Zsolt beleszeretett Kevinbe. Megpróbálta ezt valahogy a srác tudomására hozni, de az elutasította, s ez lett a vége... Kevin kifakadása után elhallgattam. Abban a pillanatban tudtam, hogy bármiféle békítéssel is hiába próbálkoznék. A baráti hármas megszűnt létezni, s mivel Kevin nemsokára egy másik munkahelyre távozott, az én kapcsolatom is lassacskán megszakadt vele.

Ketten maradtunk Zsolttal,s habár a mi kapcsolatunkban semmi sem változott, a találkozásaink azért egy picit ritkultak. Nekem nagyon hiányzott Kevin, akivel azután már csak ritkán futottam össze, s egy hellónál és egy-két mondatnál nem sokkal váltottunk többet. Ők viszont többé nem is szóltak egymáshoz, Zsolt még a fejét is elfordította, ha meglátta az utcán a volt barátunkat. Azt hiszem, hogy igaz volt esetében is az a mondás, hogy azokat tudjuk igazán gyűlölni, akiket egykor szerettünk. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért Kevin jött be neki és miért nem én? Kevin sem volt szebb nálam, de valahogy jól kitalálta az imidzsét. Középmagas, vékony srác volt formás testtel, mindig kopott, szűk farmert hordott, hozzá ugyanolyan dzsekit, s bőrékszerekkel díszítette magát. Hosszú, szőkés haját leginkább csikófarokba fogta, az arca meg olyan tipikus Kevin Baconos volt, enyhén pisze orral. Jól nézett tehát ki, nekem viszont egy picit rá kellett volna még gyúrnom az alakomra.

Már jól benne jártunk az őszben, de szép meleg idő volt, elnyúlt a vénasszonyok nyara. Bandukoltam éppen valahová, amikor lefékezett mellettem egy kocsi. A barátom volt az, de nem egyedül! "Hellóka!"-kiálltotta ki az anyósülés melletti lehúzott ablakon, s hogy jobban lássam a széles vigyorát, áthajolt a lányon. Nagyon laza volt, bal keze a kormánykeréken, a jobb a csajszi vállán, a hajába feltúrva meg a szokásos napszemüveg.

"Elvigyünk?"-kérdezte. Persze, hebegtem, mert egy kissé meglepett ez a kép. A kocsiban aztán bemutatta, hogy a barátnőjét van szerencsém megismerni, akivel már egy-két hete együtt van, de akiről eddig még nem beszélt. Bár váratlanul ért a dolog, úgymond közömbös maradtam a hír hallatán. Már véglegesen letettem arról, hogy Zsoltot teljes egészében kiismerjem, legalábbis azt hittem akkor, úgyhogy ez a váratlan fordulat sem nagyon izgatott. El kellett tehát fogadnom, hogy a barátomnak nője van. A bulikba tehát ezek után vele jött. Eleinte azt hittem, hogy rövid lesz majd ez a kapcsolat is, de nem lett igazam, hisz együtt vannak már öt éve. A korábbi társaság közben teljesen szétment, volt aki munkahelyet változtatott, történtek összeveszések, elhidegülések, de jött egy másik közösség. Mi mindig kitartottunk egymás mellett, habár volt amikor őt is, és engem is egy picit próbára tett az élet. Amikor a porban voltam, egy csomó ember elhagyott. Ő volt az, aki a bajban is mindig mellettem maradt, ugyanúgy ő is bármikor számíthatott rám. Azt hiszem, hogy ez a Barátság, így nagybetűsen. Megismertünk új embereket, új barátokat. Éreztem, hogy legalább kettőbe Zsolt belezúgott. Én csak az egyikükbe. Volt, amikor többet volt velük, mint velem, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Tudtam, hogy ezek csak múló haveri fellángolások, amelyek gyorsan semmivé lesznek. Mindkét esetben igazam lett. S közben teltek az évek. Az érzéseim váltakoztak. Volt, amikor nagyon kívántam Zsoltot, volt amikor hosszú hónapokig matyizás közben sem gondoltam rá úgy, mint férfira. Sikerült teljes egészében szétválasztani a két érzést: a barátságot és a szerelmet. Legalábbis sokáig azt hittem.

Egy idő után azonban azt vettem észre, hogy ismét egyre többet legeltetem a szemem a barátom testén. Kigyúrt izmain, karcsú derekán, szép, hosszú lábain, s csodálatos fenekén. Reggelente félálomban egyre többször kaptam magam azon, hogy vele szeretkezem. Átölelem szorosan, magamhoz húzom, a számmal megkeresem a száját, megcsókolom, majd az állán csüngve lecsúszok a mellére, s nyelvemmel eljátszogatok a mellbimbóin. Orromat közben csiklandozzák a szőrszálai, majd kockás hasát végignyalva eljutok a köldökéig. Innen már csak pár centi, s a szám a farkához ér, s ahogy közeledem, egyre inkább érzem férfias illatát. A szerszám könnyen a számba csusszan, s ahogy nyelem, érzem, hogy lüktet, s egyre csak nagyobb lesz, s kitölti az egész torkomat... Majd tovább álmodom, hogy hirtelen felállok, mögé lépek, s megcsókolom hátul a nyakát, s gyorsan leguggolva a nyelvem lesiklik a gerincoszlopán, hogy egy pillanat alatt a segge barázdájához érjen. Megcsókolom a bal és a jobb combját is, majd mohón a fenekébe fúrom a fejem, hogy nyelvemmel végigtapogathassam a végbélrózsát... Számomra ez a beteljesülés! Felállunk, előrehajol, hogy teljesen az enyém lehessen. Könnyedén jutok át a nyáláztatta bejáraton, csupán egyetlenegy mozdulat, s eggyé leszünk: érzem teste belsejének legintimebb melegét, s határtalanul boldog vagyok...

Emlékszem, valami irtózatosan qrva napom volt. Güriztem, mint egy néger, s már szinte szó szerint az utolsókat rúgtam. Ráadásul közölték velem, hogy másnap reggel pofavizitre kell mennem, képviselni a cégem, oda tehát a reménye is, hogy kipihenjem magam. Ekkor csörgött a telefonom, Zsolt volt az. Mi újság? Mit csinálsz? Sorba elmondtam mindent. "Tudod mit! Gyere el hozzám. Az egész család rokonlátogatásra ment, egyedül vagyok. Aludj nálam!" - monda. S ekkor elkövettem életem egyik legnagyobb baklövését. Visszautasítottam. Arra gondoltam, hogy ha vele leszek, akkor a pihenésnek annyi, s másnap olyan leszek, mint a mosogatórongy. Kissé csalódott volt, de azután már nem hívott.

Egy év múlhatott el. Egy este, amikor ismét éppen nálam volt, s szokás szerint mindenféléről beszélgettünk, valahogy arra terelődött a szó, hogy milyen rossz egyedül élni. Elmesélte, hogy egy idős, beteg rokonuk valószínűleg hozzájuk költözik. Hogy a háza ne maradjon üres, ő odamegy lakni, s jó lenne, ha én is oda költöznék, de alighogy ezt kimondta, máris másfelé kanyarította a témát. Alig sikerült szóhoz jutnom, hogy megpróbáljak visszatérni az összeköltözésre, de hiába mondogattam, hogy nem is lenne rossz a dolog, ő mindig másról beszélt, mint aki megbánta, hogy szóba hozta az egészet. Pedig alig telt el közben egy-két perc. Végül is mindegy, mert költözésére aztán mégsem került sor.

Újabb egy év múlt el, s most ismét egyre közelebb kerülünk a barátommal egymáshoz. Szerintem már mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy akarjuk egymást. Gyakran jön el hozzám, leginkább egyedül, néha a barátnőjével. Utána SMS-ben nem győzi hangsúlyozni, hogy milyen jó volt nálam. A négyszemközti beszélgetések gyakori tárgya a barátnője. Az szeretné már, ha feleségül venné. Ő azonban nem akar nősülni. Sokszor azt érzem, azért témázgat ezen, hogy egy kissé féltékennyé tegyen. Szerintem nincs tisztában magával, s azon vívódik, hogy melyik úton induljon is el. Mivel ez egy hatalmas döntés, nem akarom befolyásolni. Ha netán egyszer megbánná a választását, ne én legyek az oka. Lehet, hogy nincs igazam, s egy kissé önzőnek kellene lennem?

Azt hiszem azonban, hogy mostmár hamarosan mindenképpen eldől a kérdés. S a választ egyedül ő hozza meg. Legutóbb amikor a barátnőjével látogattak meg, szóba került, hogy ha megnyerném az ötöst a lottón, kapnának tőlem egy nagy házat ajándékba. Erre ő halálkomolyan arról kezdett beszélni, hogy ő azt szeretné, ha velük élnék. Hármasban. A barátnője beszólt, hogy ehhez egy ikerház kellene. Mire ő pontosított, hogy közös lakásra és nem házra gondolt. Köpni, nyelni nem tudtam erre, s próbáltam egy viccel elütni a dolgot, nehogy a barátnője gyanút fogjon: Az lenne csak a Big Brother!

Tegnap is nálam volt, késő éjszakáig. Egy idegen nyelvű szöveget segített lektorálni, s ennek örömére vacsiztunk is egyet közösen. Alighogy hazaért, jött az SMS: "Nagyon jó volt ma este így: a barátom meg a kaja. Ez az igazi lefőzhetetlen párosítás. Vagy nem?" S alighogy megírtam neki, hogy nekem is jó volt, máris jött a következő üzenet: "Elfelejtettem mondani, úgy örülök, hogy a barátom vagy!"

Én is, Zsolti, nagyon!

ed.norton